Külön köszönet jár Rékának, aki segített a történetem javításába!!! KÖSZÖNÖK MINDENT RÉKA!

 

 

This is my life

 

 

 

Peter nagyot ásítva kelt fel az ágyából. Felesége még aludt ezért ő csendesen kimászott a kényelmet nyújtó fekvőhelyről és felöltözött. Ki sompolygott a konyhába, kinyitotta a hűtőt és kivett egy yoghurtot majd becsukta a hűtőajtót. Megfordult és ijedtében kiesett a kezéből a finomság.

 

-Óóó Clarisse… Eléggé rám hoztad a szívbajt… - mosolygott ügyetlenül feleségére.

 

-Te mi a fenét csinálsz itt kint a konyhában hajnali négykor?! - förmedt rá Clarisse.

 

-É-én csak… megéheztem és…

 

-És ahoz fel kell öltöznöd munkaruhába? - vágott a férje szavába.

 

-Mi ez a hangzavar? - jött be a szemét dörzsölgetve a lányuk Sarah.

 

-Ó kicsikém - ment oda hozzá az anyja-semmi baj. Menj gyorsan vissza aludni.

 

-De én már nem vagyok álmos! - szorongatta duzzogva a kezében lévő macit.

 

-Látod mit csináltál??? - fordul Clarisse Peterhez ingerülten. - Mi a fenéért kellett lejönnöd, enni mikor úgy is reggelizni fogunk?? Mi a fenéért vettél fel munkaruhát??

 

-Shhhh - csitította feleségét. - Ne ordítsd. Felvered Bellát is..

 

Clarissa nagy levegőt vett majd visszahajtotta Saraht az ágyba.

 

 

 

 

 

 

 

I. Fejezet

 

 

 

 

 

Nem tudok aludni. Felültem az ágyamba majd óriásit ásítva ki is keltem onnan. Újabb rémálmok… Ugyanazokkal a szereplőkkel. Kezd nagyon idegesítő és unalmas lenni. Folyamatosan álmos vagyok, mert egyszerűen képtelen vagyok aludni anélkül, hogy ne kínozzon.

 

Lassan elsétáltam a fésülködő asztalomhoz, majd lehuppantam a székre, és belenéztem a tükörbe. Éjfekete hajam tehetetlenül omlott vállaimra. Már régóta akartam bele egy tűzpiros melír csíkot. De csak egyet. Szerintem nagyon feldobta volna. Sokkal szebben nézne ki a hajam, ha valami megtörné, azt az örök feketeséget. Persze anya nem engedte. Azt mondta, hogy miért kellene így elrondítani egy ilyen gyönyörű hajat. Szülők… Sose tetszik nekik az, amit te akarsz, de mit lehet tenni. A családunkat nem mi választjuk, és sajnos, el kell viselni, hogy mindig mindenbe bele akarnak szólni. Vagy meglehet szökni otthonról. Viszont egyedül nem lehet túl élni az utcán. Így hát kénytelen vagyok elfogadni, amit ő akar. Lassan fésülködni kezdtem.

 

Egyáltalán nem hasonlítok egyik családtagomra sem. Mintha örökbe fogadtak volna. Mindig ezen szoktam gondolkodni. Sose bírom kiverni a fejemből. A legtöbben szeretnek másnak lenni, de én nem. Ebben is különbözök mindenkitől. Ezen kívül, még mindig fiúsan öltözök. Utálom a szoknyákat, a magas sarkúkat, minden ilyen lányos cuccokat. Nem érzem bennük jól magamat. Ha olyanba kell mennyek valahová, akkor végig rosszul érzem magam. Mondjuk, a csizma még talán elmegy. De csak is lapos. Mikor végigmentem a folyosón a suliba, a lányok mindig kigúnyoltak és utánam néztek:”Ez most fiú vagy lány? Pff szánalmasan nézel ki! De béna, legalább öltözködnél rendesen.” Ebből következett az, hogy a fiúkkal kezdtem lógni. Jól elvoltam velük. Kifejezettem jó volt velük lenni. Akkor úgy éreztem egy időre, hogy tartozom valahová. Aztán egy idő után nekik is nagyon ciki lett, ezért magamra hagytak.

 

Amikor elkezdtem a gimit, arra számítottam, hogy ott is kifognak közösíteni. Kellemesen csalódtam, hiszen jól kijöttem az osztálytársaimmal. Amin még jobban meglepődtem, hogy a lányokkal a legjobban. Ennek nagyon örültem. Viszont minden iskolába vannak dívák. Így hát nálunk is. Az egyik például Daffnie Cross és a "BFF"-je Amanda Berk. Már az első napon kinéztek maguknak, és egyfolytában engem szekáltak. De nem nagyon vettem tudomás róluk… Eddig. Bella Watson vagyok. 15 éves, és kilencedikes. Ez pedig az én életem.

 

 

 

Nagy kiabálást hallottam a földszintről, ami kivert az elmélyedt gondolkozásomból.
- Shhhh, Ne ordíts. Felvered Bellát is!- halottam apa hangját.

 

Hát már megtörtént, de azért köszönöm, hogy gondoltál rám.

 

Lassan átmentem a szobámból a mosdóba a reggeli teendőket elvégezni, majd feltettem egy kis szempilla spirált és lementem a konyhába reggelizni. Meglepetten vettem észre hogy csak anya és a húgom ül az asztalnál. Azt hittem apa is ott lesz. Bár gondolhattam volna, hogy veszekedtek, és apa inkább lelépett.

 

- Apa?- kérdeztem azért meg, hogy biztos legyek benne hogy elment, miközben leültem az asztalhoz és müzlit öntöttem a tányéromba.

 

- Úgy döntött inkább a munkahelyén reggelizik. Úgy látszik a munkája fontosabb a saját családjánál. - válaszolta anya. Úgy tűnik jól tippeltem, és tényleg elment. Azért mindig reménykedek, hogy nem veszekednek, de valahogy mindig csalódnom kell. Nem hiszem el, hogy már megint elkezdték a veszekedést.

 

- Anya. Ezt ne…

 

- Mit ne?! Ha nem bír egy rendes reggelit kibírni a családjával, akkor nem kellett volna feleségül vennie!- kiabált anya. Majd felállt az asztaltól, és felviharzott a szobájába. Komolyan, mint egy tizenéves…

 

- Hát ezt jól megcsináltad!- förmedt rám a húgom majd ős is felszaladt. Jaj atyám. Már megint én vagyok a gonosz, aki felidegesíti anyát.

 

Akkor inkább menjünk iskolába. Lassan már jobban szeretem a sulis környezetet, mint az itthonit. Kezdem megérteni apát. Ennyi veszekedés mellet, én is inkább a munkahelyen reggeliznék, mint otthon. Elkészítettem a tízóraimat majd felhúztam a tornacsukám és a vállamra dobtam az iskolatáskám.

 

- Elmentem!- kiáltottam azért még egy utolsót majd kiléptem a házból.

 

Ránéztem az órámra. Még csak fél hét?! Jesszusom. Nem mehetek ilyen korán még hülyének fognak nézni…

 

Inkább átsétáltam a közeli parkba, leültem egy padra, majd elővettem a könyvem és olvasni kezdtem. Mikor úgy éreztem, hogy eléggé sokáig ültem már itt rápillantottam az órámra. Háromnegyed nyolc. Remek most meg elfogok késni. Visszahajítottam a könyvem a táskámba és az iskola irányába loholtam. Szerencse, hogy nem volt messze a suli a parktól így elég hamar megtettem az utat. Mikor beléptem az osztályba az osztályfőnököm már így is bent volt. Fenébe.

 

- E-elnézést a késésért - motyogtam majd leszegett fejel, a helyemre ballagtam.

 

A tanárnő ezt egy bólintással elintézte. Nagyon megkönnyebbültem, hogy nem akadt ki. Már előre felkészültem a fejmosásra. Úgy tűnik a szerencse ma mellém állt.

 

- Ő az új osztálytársatok - mutatott a mellette álldogáló fiúra.

 

Eddig észre se vettem… Nem volt az esetem. Bár ha belegondolok, semelyik fiú se az esetem. Nem fogok randizgatni. Inkább egyedül halok meg, minthogy egy pasival együtt legyek… Csak arra jók, hogy útba legyenek. Elég bajom van, nem kell oda még egy srác is. Ne értsetek félre. Nem vagyok leszbikus. Csak van, rá egy jó okom miért van pasi fóbiám. De most ebbe nem fogok belemenni. Talán majd egyszer elmesélem. Ha egyszer képes leszek leírni.

 

- Kérem, segítsétek őt a tanulásba és a beilleszkedésbe. Nézzük csak hova is ülj. Megvan, ülj oda Miss Cross mellé - mutatott Daffnie mellé.

 

Felvont szemöldökkel néztem Daffniet. Csillogó szemekkel várta a fiút. Ha jobban megnézem a srácot, igazából nem néz ki valami rosszul. Mogyoró barna a szeme és koromfekete a haja. Az arca meg meseszép… Mintha, csillogna körülötte a fény… Gyorsan megráztam a fejem. Miken gondolkodsz te hülye? Ez csak egy srác. Egy nagyon helyes srác, de biztos olyan, mint a többi. Mondjuk lehet, hogy kedves… Állj már le te hülye.

 

- Hé - bökött oldalba a könyökével Destiny Home, a barátnőm. - Tetszik a pasi mi?- mosolygott szemtelenül. Gúnyosan mosolyogva néztem rá.

 

- Még mit nem! – na persze… Már régóta megvagyok pasi nélkül. Nem pont miatta fogok megváltozni.

 

- Mi az első órátok?- kérdezte az osztályfőnök, megszakítva ezzel Destiny válaszát.

 

- Biológia!- mondták valamennyien.

 

- Értem. Várjátok csendesen és viselkedve a tanárurat!- ezzel kiment a teremből. Persze rögtön kezdetét vette a sugdolózás. Hangosan beszélni azért nem mertünk, nehogy vissza találjon jönni.

 

- Óó?? Te jársz kondizni?- hallottam Daffnie macskahangját. Minden szerencsétlen fiút így próbált felszedni.

 

- Öhm. Igen. - válaszolta a fiú zavartan.

 

- Megfoghatom a bicepszed? – kérdezte Daffnie a srácot, közben pedig megrebegtette, a hosszú szempilláit.

 

- Őőő… Persze…

 

Fúj, de undorító. Inkább elfordítottam a fejem, és a biosz könyvemre próbáltam koncentrálni.

 

Mikor bejött a tanár úr azonnal elhallgatott mindenki és felálltunk. Újra Daffniék padja felé pillantottam. Daffnei a fiúval sugdolózott. Megforgattam a szemeimet majd a tanár intett, hogy üljünk le. Már előre sajnáltam szegény srácot. Akire egyszer Daffnie rámászott, az nem szabadul egy könnyen. Csak amikor már Daffnie ráunt. Akkor viszont úgy dobja ki azokat a szerencsétlen srácokat, mint egy elhasznált papír zsebkendőt. Miközben az unalmas anyagot magyarázta én szórakozottan rajzolgattam a füzetembe. Elég jól tudok rajzolni, és nagyon szeretek is. Ha rajzolok, úgy érzem, mindenre képes vagyok. Mintha az egész világot a kezembe vehetném, és úgy formálhatnám, ahogy nekem tetszik. Talán ez az egy és az irodalom, amibe jó vagyok. Minden másban elég rosszul szerepelek. Csak akkor eszméltem fel mikor a tanár úr rádobta a könyvét a padomra. Ijedtemben hátra ugrottam ültömben. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy leessek a székről.

 

- Maga még is mit képzel?! Kinek dumálok én itt?! - förmedt rám a tanár úr, és kikapta a kezemből a rajzomat. - Ha még egyszer rajzolgatni mer az órámon, nem csak magát, hanem az egész osztályt is büntetem! Megértette Miss Watson?!

 

- Igen, Tanár úr - motyogtam leszegett fejjel.

 

Gúnyos kuncogást hallottam Amanda padja felől. Nem akartam odafordulni. Tudtam, hogy rajtam röhög. Szóval nincs szükség rá, hogy lássam is ahogy kiröhög. Féltem, hogyha oda fordulok, akkor olyat teszek, amiért igazgatóit kapnék, és az nem lenne túl jó. És akkor még finoman fogalmaztam. Bár szívesen megnéztem volna Amanda beütött szemét. Akkor nem is kéne festenie a szemét. Hé, várjunk csak! A rajzomat elvitte! Az a szemét, tanár! Nem merem visszakérni… Akkor biztos megint kiabálna velem egy jót. És egy napra elég nekem ennyi. Legyen csak az övé. Megkönnyebbültem mikor meghallottam a csengő szent hangját.

 

- Ezt jól megkaptad-mondta Destiny- Máskor ne rajzolgass.

 

- Aj fogd be! - mondtam neki kuncogva. - Inkább azt mond mi lesz a következő óránk!

 

- Német.

 

- Remek… - mondtam egy csipetnyi lelkesedés nélkül.

 

Minden óra elviselhetően telt el. Inkább nem rajzolgattam a többi órán. Próbáltam oda figyelni. Ami nem túlságosan ment, de ez lényegtelen. De jött az a nem várt ebédszünet. Mi Destiny-val mindig később megyünk, mivel ha pontban délbe megyünk, elég sokan vannak. Ezért 12:20-kor szoktunk elindulni. Van időnk megkajálni rendesen, mert csak háromnegyed egykor csöngetnek be a hatodik órára.

 

Amikor felálltam, hogy kivigyem a tálcám neki toltam a széket valakinek.

 

- Áááá te idióta! Ez fájt! - hallottam Daffnie nyávogó hangját.

 

Miért pont ő?... Csak velem történhet ez meg.

 

- Nem fájhatott az annyira Daffnie. - védett meg a barátnőm. - Alig ért hozzád.

 

- Te szerintem fogd be! Egyáltalán nem vagyok kíváncsi a véleményedre. És-fordult hozzám-te meg figyelj oda ki van mögötted- ezzel a kezemben lévő tálca alá nyúlt és rám billentette. A tálcán lévő leveses tányér tartalma beterítette hófehér pólómat. A pech az volt, hogy paradicsomleves volt.

 

- Sziókah! - nevetett rám gúnyosan, majd eltipegett a 20 centis magas sarkújában.

 

- Ezt megkaptad!- röhögőt rajtam Amanda is. Majd, mint egy pincsikutya, Daffnie után sietett.

 

Nem akartam sírni. Nem akartam megadni azt az örömöt, hogy így lássanak. Sose sírtam ismeretlenek előtt. Annyi büszkeségem még volt. Inkább visszatartott lélegzettel mentem be Destiny-vel a lánymosdóba. Próbáltuk vízzel és papírtörlővel letörölni a foltot de természetesen nem sikerül t. Hirtelen eszembe jutott valami.

 

-A tesi cuccom! Ez az! Majd leszek abba a pólóba.

 

-Akkor nyomás!-mondta Destyni.

 

Felszaladtunk az osztályunkba a tesi cuccunkért. Én magam elé tartottam, hogy ne látszódjon a folt és villámgyorsasággal rohantunk a tesi terem felé. Mikor beléptünk a lányöltözőbe ledobtam a padra a tornazsákom és elkezdtem öltözködni. Kb tíz perc múlva kész is voltam. Most az egyszer nagyon örültem, hogy van tesink. Persze nem magának az órának, hanem a tesicuccnak. Nálunk a tesi olyan mint egy  katonai kiképzés.. Mivel a tanár úr katona volt…Viszont most eléggé kifáradtam fizikailag és szellemileg is. Szerencsére felöltöztem mielőtt Daffnie-ék bejöttek volna. Mikor bejöttek mi kimentünk. Sokáig álldogáltunk a folyosón. Miután megjött a tesitanár arra lettem figyelmes, hogy görcsbe rándul a gyomrom. Lehet, hogy a menzakajától? Nem hiszem. A leves ehetetlen volt de a spagetti az nem volt rossz. Mit sem törődve a kellemetlen érzéssel beálltam a tornasorba.

 

-Osztály vigyázz! - hasított a tanár úr éles hangja a levegőbe, amitől majdnem beszakadt a dobhártyám.-Jelentést kérek!

 

Az egyik fiú kiballagott a tanárúr mellé és hangosan mondani kezdte:Tanárúrnak tisztelettel jelentem az osztály Testnevelés órára készen áll.

 

-Azt majd meglátjuk.-mondta tanár gúnyosan.

 

Most jön ez a rész, hogy a tanárúr végigmér mindenkit. Most megállt az új gyereknél.

 

-Neved?-ordította az arcába.

 

A fiúnak szemlátomást most ment tönkre a füle.-Luis Raimond!

 

-Tudod Luis Raimond-a nevét gúnyosan ízlelgette a szájába a tanárúr.-tanuldmeg, hogyan kell beszélni velem. Nem Lius Raimond! „Luis Raimond vagyok tanárúr!” Ezt jól vésd az eszedbe! De amint látom te edzel. Szép munka. Mivel új vagy eltekintek erről a hibáról. De máskor nem lesz ilyen szerencséd.

 

Ó, hát persze. Tiszteletet akar a tanárúr. De ha ennyire beleszeretett a tiszteletbe akkor minket miért nem tisztel?

 

-10 percetek van lefutni 15 kört! Mehettek. DE ha valakit meglátok, hogy sétál az megízlelheti a cipőm talpát! - ordította.

 

-Futunk együtt?- kérdezte utánam loholva Destiny.

 

-Aha. - lassítottam le.

 

-NINCS BESZÉD! - harsogta újra Mr. Luke.

 

Igen a tesitanárt Mr.Luke-nak hívták. Lefutottuk a 15 kört. Mindenki beállt gimnasztikához. Mr.Luke sorolta, hogy miket kell csinálni. Mikor lehajoltam valami nedveset éreztem a lábam között. Mi a..?? Bepisiltem volna?! Úristen! azonnal ki kell mennem a mosdóba. De..de nem mehetek előre mert mindenki meglátja. Fekete nadrág volt rajtam, de azon is látszik. Most mit csináljak? Ha feltűnően idehívom a tanárt, akkor mindenki idenéz és lebukok!

 

-Hé Des! - hívtam fel magamra barátnőm figyelmét.

 

-Igen? - húzódott közelebb hozzám.

 

-A-azthiszem b-bepisiltem. - égett az arcom a szégyentől.

 

-Mi?!

 

-Jól hallottad! Légyszi csinálj valamit. - kértem kétségbeesve.

 

-Színlelj hasfájást.

 

-De én nem vagyok jó a~ - félbeszakított.

 

-Tanárúr!!! Kikísérhetem Bellát a mosdóba? Hirtelen elkezdett görcsölni a hasa!

 

Mr.Luke lassan odafordította fejét.

 

-Van 5 percetek.

 

Destiny hátulról takart és úgy futottunk a lány öltözőbe. Ahogy lehúztam a nadrágom minden vörös volt.

 

-Des…

 

-Igen? - kérdezte.

 

-Azthiszem megjött…

 

-Ó gratulálok! Igazi nő lettél!

 

-De nincs betétem…

 

-Reménytelen vagy...

 

-Jó hát pont nem gondoltam, hogy tesi közepén jön meg a menszeszem. - mondtam gúnyosan.

 

-Szerencséd van. Épp hoztam magammal. - ezután becsúsztatta az ajtó alatt a betétet.

 

-Pót bugyid nincs véletlenül?... - kérdeztem még mindig pirulva.

 

-Van… De… Jó de te mosod ki.

 

-Alap!

 

Azt is átcsúsztatta az ajtó alatt.

 

-Mit mondok majd, ha nem a fekete nadrágomba megyek vissza?! - fogott el újra a pánik mikor kijöttem a wc-ből.

 

-Van pót nacim… - felelte Des.

 

-Húú... - eresztettem el egy megkönnyebbült sóhajt.

 

-Mire mennél nélkülem… - nyújtotta át a fekete, térdig érő sztreccs nadrágot.

 

-Nagyon köszönöm! - öleltem át.

 

-Nincsmit. De haladjunk, mert megint leordítja a tanár a fejünket.

 

Visszaszaladtunk a tesiterembe.

 

Mikor kicsöngettek úgy mentünk ki a tesi teremből, mint a félholtak. Na még egy matek és mára végeztünk. Hétfőn meg pénteken mindig is öt óránk volt. Kedden hat, szerdán, csütörtökön hét.

 

Matekon csak az egyenleteket gyakoroltunk. Most a tanárnak sem volt kedve semmihez. 

 

Miután kicsöngettek én még maradtam fél órát Destynivel beszélgetni.

 

- Állítólag jön még egy új fiú - mondta miközben a telefonját kotorta elő a táskájából.

 

- Akkor kb már 30-an leszünk - állapítottam meg. - De… vajon ki lehet az?

 

- Mintha azt hallottam volna a tanáriból, hogy Németországból jön.

 

- Te hallgatóztál?! - kérdeztem meglepetten.

 

- Én nem. Csak elmentem a tanári előtt és pont meghallottam, hogy jön a 9.-edikbe egy új gyerek.

 

- Nem is te lennél – forgattam meg a szemeimet. Mit is várhattam volna tőle. - De Németországból? Minek jönne el onnan egy ilyen kis faluba? Mert hát ez a hely nem nevezhető városnak…

 

- Fogalmam sincs. Lehet, hogy anyagi gondok miatt…

 

- Anyagi gondok… Akkor nem gondolod, hogy Németországhoz közelebbi helyet keresett volna? Miért pont Anglia? Ugyan már

 

- Mit tudom én. Ha jön, kérdezd meg tőle.

 

- Jó jó. Megyünk már? - kérdeztem. Már nagyon hazaakartam menni.

 

- Nincs kedvem még. Olyan jól ülök itt - nyafogott.

 

Nagyot sóhajtottam majd az órára pillantottam. Egy óra… Fél óra, míg hazaérek... Busszal meg nincs kedvem menni.

 

Hirtelen egy hatalmas villám hasított az égbe és nem sokkal utána ömleni kezdett az eső. Hát azt hiszem mégis muszáj lesz, buszozzak. Esőben nem fogok gyalogolni.

 

- Remek… Be fog göndörödni a hajam. - mondta Destiny.

 

- Mi van veled Des? Eddig téged nem érdekeltek ilyesmik… Inkább a sárba tapicskoltál és abban mostad meg a hajad… Most meg félsz egy kis víztől? - néztem rá.

 

- Nem mindegy?! Az emberek változnak! – mondta, sértődötten.

 

- Jó. Nem mondom, hogy maradj olyan amilyen voltál... Csak ne Daffnie irányába fejlődj.

 

- Mi van?! Most te Daffnie-hoz hasonlítottál? – kérdezte felháborodottan.

 

- É-én nem – hebegtem.

 

- Tudod mit? Rohadtul nem érdekel, amit mondasz. Egyáltalán nem hasonlítok arra a libára – mondta, majd kifelé kezdett bámulni az ablakon.

 

- De én nem azt… - akartam hárítani, de ő a szavamba vágott.

 

- NEM ÉRDEKEL! Eddig azt hittem, hogy veled mindenről lehet beszélni de úgy látszik, ha máris szóba kerül egy olyan dolog ami neked nem jön be, mindjárt összehasonlítgatsz egy ri… - lenyelte a szó végét - Mindegy. Én megyek. Csá. - ezzel kiviharzott a teremből.

 

Ezt meg mi lelte? Én nem akartam, hogy úgy érezze, hogy Daffniehoz hasonlítgatom. Ő nem volt ilyen. Mi lelt itt mindenkit? Azt se hagyta, hogy megmagyarázzam. Komolyan, mintha egy másik világba lennék.

 

Elmélkedésemből egy puffanás ébresztett fel. A tábla felől jött. A kréta félbetörve hevert a parkettán. Odamentem, lehajoltam, de mikor érte akartam nyúlni egy fekete cipőn akadt meg a szemem. Felegyenesedtem és egy középkorú férfi állt előttem. Arca nem volt csúnya, sőt kifejezetten jóképű volt. A haját nem láthattam mivel egy fekete kalap volt rajta. Csak azt furcsálltam, hogy nem is hallottam, amikor bejött.

 

- J-jó napot.  – mondtam neki, kicsit dadogva.

 

- Szép napot, hölgyem! - köszönt nekem, majd leemelte kalapját. Kicsit várt, majd visszahelyezte a fejére.

 

- Kit tetszik keresni? - kérdeztem.

 

- Pont önt! - válaszolta.

 

- Szóval már magadba is beszélsz, Watson? - hallottam hátam mögül Daffnie hangját.

 

- M-mi? É-én nem - fordultam hátra. Ők nem látják a pasit, vagy mi van?

 

- Ez megbolondult - suttogta a kelleténél hangosabban Amanda.

 

- É-én nem - próbáltam tagadni.

 

- Akkor még is kivel? Hisz nincs ott senki - mondta Daffnie. Ilyen rövid idő alatt, nem tűnhetett el.

 

Hátra is fordítottam a fejem. A férfi még ott volt. Megvakultak vagy mi van?

 

- De hisz…

 

- Ne tagadd, Watson! Agyadra ment a sok filmnézés. Vagy még abban a korban vagy, hogy kitalálsz ilyen barátokat magadnak? Szánalmas - ezzel röhögve kimentek a teremből.

 

Újra a férfire néztem. Ő gonosz mosollyal foszlott szét a szemem előtt. Rettegve bámultam azt a helyet ahol állt. Szellemet láttam volna?.. Még a hátamon is felállt a szőr. Mozdulni sem mertem. Mi történik velem?

 

Egy nagy csattanásra lettem figyelmes. Az egyik pad feldőlt majd a függöny leesett a helyéről.

 

- Mi a??- szaladt be a portás az ajtón.

 

Rám nézett majd dühösen felém iramodott majd a karomnál fogva vitt az osztályfőnökömhöz.

 

- De miért borította fel a padot Miss Watson? - kérdezte a tanárnő.

 

A portás sikeresen kihagyta azt a részt, hogy a pad és a függöny közelébe se álltam. De ha ezzel jöttem volna tuti nem hitt volna nekem az osztályfőnököm mivel csak én voltam ott egyedül.

 

- S-sajnálom... - mondtam. Inkább elvállalom a balhét, mint hogy őrültnek nézzenek, aki olyan emberekkel beszélget, akik nincsenek is ott.

 

- Figyeljen... Jól tudom, hogy rosszul esik magának Miss Cross és Miss Berk viselkedése. Nem kell őket figyelembe venni. Kérem, látogasson el az iskola pszichológusához és beszéljék meg a gondjait. Rendben?

 

Bólintottam és kimentem a tanáriból. Remek! Most már agyturkászhoz is küldenek. Én nem csináltam semmit…. Feleslegesen küldenek oda. A pszichológus úgyse fog semmit mondani. Én makkegészséges vagyok.. Vagy... Mégsem?..Olyan embert láttam, akit mások nem láttak! Minek nevezhető ez? Hát... Ha jól belegondolok, elmebajnak. Tényleg agyamra mentek volna a piszkálódások és most kitalálok magamnak ilyen alakokat? Akik padokat borogatnak, és függönyöket szaggatnak le a helyükről? Nyugi Bella... Semmi baj sincs. Azon kívül, hogy Daffnie meg Amanda mindent kikotyog az osztálynak és sík hülyének fognak hinni. Ráadásul még Dessel is összevesztem. Nagyot sóhajtva hagytam el az iskola épületét. Ennél rosszabb napom nem is lehetne.

 

Mikor beléptem a házba apa épp egy utazó táskát fogott a kezébe és anyával veszekedett. Vagy talán mégis?

 

- Tűnj el innen! - ordította apa és anya elé dobta az táskát.

 

- Miért pont én?! Van két gyerekem! Képes lennél elküldeni őket is?!

 

- A gyerekek itt maradnak - mondta apa.

 

- Mi van?! - anya meglepetten hátrált egy lépést. - Szó se lehet róla! Velem jönnek!

 

- Gondolkozz már te idióta?! Hova tennéd őket? Mit adnál enni nekik? Egy fityinged sincs! - kiabálta újra apa.

 

Nem akartam szólni semmit. Csak figyeltem, ahogy apa épp most akarja kitenni anya szűrét.

 

- De ők az én gyerekeim! - állt ki mellettünk anya.

 

- Tévedsz! Ugyanúgy az enyémek is! És most mutatod meg igazán ki vagy te! Csak is saját magadért aggódsz! Ha csak te fogsz gondoskodni a gyerekekről kapni fogod tőlem a gyerek tartást! Az államtól is kapni fogsz pénzt! Ingyen tankönyveket fognak adni a gyerekeknek! Ingyen ebédet is fognak adni nekik! Így nem kell róluk sokat gondoskodnod és nem kell sok pénzt rájuk költened! És ehhez csak egy papirka kel… Egy papír amin az áll,hogy Gyermek védelmi! Semmi másért nem akarod magadhoz venni a gyerekeket. Csakis ezért! De amíg nem adod be a válópert, amíg nem kapod meg a mocskos pénzed, addig hova teszed őket? Hm? Hova? A Nagyanyjukhoz?! Ahhoz a vén iszákos öregasszonyhoz? Aki nem tud mást csak szórakozni meg inni?! Vagy a Nagyapjukhoz? Aki olyan, mint egy élőholt? Az én családomtól te egy fityinget se fogsz kapni! Nem fog érdekelni, hogy te hova mész. Nem fog érdekelni, hogy hogyan szerzel pénzt. A gyerekekre én sokkal jobban tudok vigyázni! Tudom őket etetni! Tudom őket hol tartani! De te nem! Fogd már fel! – apa teljesen ki volt akadva. Ilyen sokáig egyhuzamban kiabálni még sose hallottam.

 

Megláttam anya szemében a felismerést. Hiszen apának igenis mindenbe igaza volt. Akármilyen nehéz is ezt elfogadni. Anyának itt semmije sincs. Ha beadja a válópert, ő elmegy innen.

 

- Rendben - mondta anya. Semmit nem éreztem a hangjában. Semmi bűntudat semmi szomorúság. - Nem érdekelnek a gyerekek. Amit mondtál… Mind igaz. Csak azért akartam, hogy velem jöjjenek, mert pénzt akartam szerezni. Sok pénzt. És sikerült is volna… Ha nem lennél olyan átkozottul makacs.

 

- Hát te nem szégyelled magad?! Hallod, amit mondasz egyáltalán? A saját gyerekeidről van szó!

 

Meleg könnycseppek futottak végig az arcomon. Ahogy ránéztem anyára… Ahogy láttam az arcán azt az érzelemmentes kifejezést… Apa ekkor észrevette, hogy itt vagyok. Odament hozzám és ezt súgta nekem.

 

- Kérlek. Menj át a barátnődhöz.

 

- Nem - mondtam határozottan mégis sírva. - Maradok.

 

Odamentem anyához. - Anya... - néztem fel rá. - Ez igaz?

 

- Igaz hát! – mondta úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. - Sose szerettelek! Sőt! Utáltalak! Nem vagy a gyerekem! Téged is csak azért fogadtalak örökbe mert az állam pénzel. Sok pénzt kapok érted! A húgodat se kedvelem! Mindig nyávog. Elviselhetetlen! Undorodom mindkettőtöktől!

 

Kitágult szemekkel meredtem a semmibe. Örökbe fogadtak? Ö-örökbe… fogadtak? Nem hittem a fülemnek. Hogy mondhat ilyet a saját gyerekeiről? Ő biztos az én anyám? Mármint ő biztos az az anyámnak hitt nő aki felnevelt engem?

 

- Mi van?! - lepődött meg apa. - Hogy érted ezt?!

 

Szóval apa se tudott erről. Ez azért egy kicsit megnyugtatott, a maga abszurd módján. Legalább ő nem hazudott nekem.

 

- Amikor ideköltöztél… Azt mondtad a tiéd…

 

- Mi mást mondtam volna?! Ha azt mondom, hogy örökbe fogadtam, hogy pénzt kaphassak rögtön elküldtél volna a semmibe!

 

- Pont, ahogy mondod. És most már ideje ezt megtennem! - apa odarohanta a gardróbhoz, kidobálta anya ruháit, belegyömöszölte az utazótáskába majd anya kezébe nyomta és kitárta az ajtót. - Tűnj el a házamból!

 

Kitaszigálta Clarisset és rácsapta az ajtót.

 

Teljesen sokkot kaptam… Lerogytam a földre és kitört belőlem a zokogás.

 

- Kislányom… - bújt oda hozzám apa. - Semmi baj… Semmi baj…  – próbált megnyugtatni.

 

- Már hogyne lenne baj? - suttogtam keserűen a zokogásomtól alig hallhatóan. – Örökbe fogadtatok! Senki nem mondta el! És ahogy hallottam anyától azokat a szavakat… Azt hittem szeret…

 

Újra lejátszódott bennem az a képsorozat… Amikor azt mondta..:” Sose szerettelek! Sőt! Utáltalak! Nem vagy a gyerekem! Téged is csak azért fogadtalak örökbe mert az állam pénzel. Sok pénzt kapok érted! A húgodat se kedvelem! Mindig nyávog. Elviselhetetlen! Undorodom mindkettőtöktől!”

 

Csak most értettem meg igazán… Nekem… senkim sincs… Egyedül hagytak… Teljesen, végérvényesen egyedül…

 

 

II. Fejezet

 

-Apa.. Te szeretsz engem? - kérdeztem még mindig sírva.

-Ó hát persze! A lányom vagy! Az én édes lányom! Nem érdekel, hogy örökbe lettél fogadva! Én a saját lányomként tekintek rád. És Sarah-ra is! Menjünk el Sarah-ért az oviba rendben?

Bólintottam. Ledobtam a hátizsákom a kanapéra majd kimentünk apával és kocsiba ültünk. Kb 10 perc múlva az ovi előtt parkoltunk le a többi kocsi mellé. Kiszálltunk majd bementünk a sárgára festette épületbe.

 –Jó napot! - köszönt apa.-Sarah Watsonért jöttünk.

-Óhh a kis Sarah! Ma nagyon jól viselkedett. De már Mrs.Watson elvitte.

Megszólalni sem tudtunk. Lehet, hogy néha ki nem állhattam a húgom, de mégis csak a húgom volt. Nem… Nem volt a húgom, de akkor is. Szerettem és… és aggódtam érte.

-De hisz… Úristen. - apa odafordult hozzám. - Azonnal meg kell keresnünk Clarisset!

-Mikor vitték el? - kérdeztem gyorsan az óvónőtől.

-Úgy 20 perce. - válaszolta. - De megtudhatom, hogy mi történt?

-Elnézést de most sietnünk kell. - mondta apa majd gyorsan kirohantunk a kocsihoz.

Beültünk és villámgyorsan körbe kerültük az ovit majd a házunk táját.

-Messzebbre juthatott el. - mondtam. - Nézzük meg az anyjánál.

-Rendben. Utána az apjánál nézzük meg.

Bólintottam majd Clarisse anyja háza felé tartottunk. Az eső zuhogni kezdett. Hiába mondtam apának, hogy menjünk a rendőrségre. Ő nem értett velem egyet.

-Minek mennénk a rendőrségre? Ők csak az időt húzzák!

-Apa! Össze vagy zavarodva! Ha a rendőrségre elmegyünk, többen tudjuk őket keresni!

Hirtelen egy alakot vettem ki az eső függöny mögül. Sarah!

-A-apa! Vigyázz! - elrántottam a kormányt és a bokrok közé hajtottunk.

-Te normális vagy?! - kérdezte apa halálra rémülve. - Mégis mit művelsz?!

-L-l-l-áttam Saraht! - szálltam ki a kocsiból. Körbenéztem de senkit nem láttam. De hisz Sarah volt. Felismertem a kis,sárga ruhájáról és a piros hátizsákjáról. Tudom, hogy ő volt.

-Biztosan csak képzelődtél. Nincs itt senki.-mondta apa.

-De é-én… Láttam. - mondtam még mindig határozottan. - Itt volt!

-Édesem..Tudom, hogy hiányzik, de meg kell értened. Itt nincs senki.

-Apa! Ne titulálj hülyének! Igen is itt volt. Nem képzelődtem.

Egy autó dudáját hallottam, de utána már nem emlékeztem semmire…

Amikor felébredtem az első, amit megláttam egy nővér volt. Azt mondogatta, hogy minden rendben van. Mondani akartam, hogy semmi nincs rendben! A húgom valószínűleg kint fagyoskodik a zuhogó esőbe! Én meg itt fekszek egy ágyon..És nem tudom hol vagyok. Mikor körül néztem egyből felismertem a helyet. Egy kórház kórtermében voltam. Apa belépett a terembe és aggódva figyelte, ahogy a nővér körülöttem tevékenykedik. Próbáltam apának mondani, hogy vigyen innen. Utálom a kórházakat. Kicsi korom óta utáltam idejönni. Olyan... halál… halál szaga van.. A szívverésem felgyorsult, amit az a kis gép jelzett. Ez a hang is... Minden szívdobbanásomat jelzi… Utálok itt lenni.

-Nyugtatót! - kiáltott a nővér egy másiknak.

Mi?! Nem akarom, hogy benyugtatózzanak! A fejemmel nemet intettem de hiába. Azonnal beadták az injekciót. Éreztem, hogy még mindig ébren voltam. Semmit nem láttam de mindent hallottam.

-Már egy hete kómában fekszik… Azthittem… Soha nem fog felébredni. - hallottam apa elkeseredett hangját.

-Nyugodjon meg. Az az elmegyógyintézet, amit ajánlottam tökéletes lesz számára. Segíteni fog neki. És maga is nyugodtabb lehet.

Jól hallottam amit mondott a nővér? E-elmegyógyintézet?...ELMEGYÓGYINTÉZETBE FOGNAK KÜLDENI? Ezek szerint..Apa mindent elmondott a balesettel kapcsolatba..Ő nem látott ott senkit. Én viszont igen..A húgomat láttam..

-Egyszerűen képtelen vagyok megnyugodni.  A lányomat, Sarah-t megölte az a megáltalkodott nőszemély. Amikor Bella látta az úton Saraht.. Sarah akkor már rég halott volt!!

Halott? A húgomat..megölték? És én őt láttam.. ezekszerint..Tényleg…Szellemeket látok? Hogyan lehetséges ez?! Nemértem.. Miért csak most mutatkozott meg ez a..valami? Elemebeteg lennék?

-Mint mondtam..Azaz elmegyógyintézet kiváló lesz a lánya számára. És önnek sem ártana egy pszichológus. Ajánlom figyelembe Miss Lilliannet. Ő kiváló ebben a szakmába és még soha, ismétlem soha nem hibázott.-magyarázta a nővér.

Hát ez remek.. Én nem akarok Elmegyóhyintézetbe menni…É-én..n-n-nem vagyok őrült..

-A látogatási időnek vége. Kérem hagyja el a kórtermet. Köszönöm.-hallottam újra a nővér hangját.Mint egy robot..

Ajtónyitást hallottam majd csukódást.

-Mikor felkellsz..Akkor kezdődik számodra az igazi pokol..Addigis pihend ki magad szivem..Nem fog megártani.-mondta egy fiatal fiú hangja.

Ez ki..? Eszméletemet vesztettem.

Miért nem tudok felkellni? Mintha..mintha mázsás súly húzná le a szememet. A testrészeimet meg minta odabilincselték volna valahová. Rossz érzés kerített hatalmába. Én nem akarok felébredni. Mivan ha annak az idegen fiúnak igaza van? Nem akarok arra ébredni, hogy pokollá lesz az életem. A francba! Mia fenéért velem történik minden? Az egész általános iskolai beilleszkedésem egyenlő volt a nullával! Most itt a gimibe minden jól ment. Persze vannak kivételek de akkor is! Erre most jön az a hülye kalapos férfi meg a függöny szaggatás! És tessék! Hol fogok kikötni? Na hol? Egy rohadt Elmegyógyintézetbe! Az egész hátralévő életemet egy fehér,kipárnázott szobába fogom letölteni, ahol őrültnek néznek! Ahol mindent megígérnek csak hogy betudják adni a napi piruláidat és ínjekcióidat! Hát ez gyönyörű! Mi a fenéhez kezdjek most?

Hirtelen kinyitottam a szemeim. Meglepetten és talán egy kicsit megkönnyebbülve is állapítom meg, hogy még mindig a kórházban vagyok. A karomra néztem. Nem vagyok megbilincselve. Nagyszerű! Legalább nem néznek veszélyesnek. Felültem de mivel hirtelen tettem ezt a szédülés visszahúzott a párnára. Újra felülltem de mostmár lassabban. Körülnéztem és senkit se láttam csak az ablak előtt-amely a folyosóra nézett-járkáló nővéreket és látogatókat. Egy ismerős férfi sétált el azablak előtt majd benyitott hozzám.

-Apa!!-kiáltottam örömkönnyekkel a szemembe.

Ő boldogan ölelt át engem és egy puszit nyomott a homlokomra.

-Jobban vagy, Bella?-kérdezte aggódóan.

-Hát. Fogjuk rá.-mosolyogtam bágyadtan.-Inkább te hogy vagy?

-Jól. A pszichológus amit az egyik nővér ajánlott tökéletes.

Pszichológus..

-A-apa..Valamit..-nem bírtam befejezni mert az ágyam előtt valami testet öltött.

Egy fiatal nő volt az. 20-25 éves lehetett.

-Se….Segíts….Segíts…-nyúlt felém.

Én oriásit sikítva dobtam felé a párnámat de átment rajta.

-Ne….félj…-szólalt meg újra.

Még mindig sikítottam és ami a kezem ügyébe került-ami most egy pohár víz volt-nekidobtam. Az üveg hatalmasat csattant a szemben lévő falon.

-Bella! Kislányom nyugodj le!-nyugtatgatott apa.

A nő arca hámlani majd hólyagosodni kezdett. Szemekörül fekete karikák. Szája olyannyira megduzadt,hogy egy szót se bírt kiejteni a száján. Förtelmes látvány volt, mégis megsajnáltam. Csakhát a félelmem pillanatnyilag nagyobb volt a sajnálatomnál.

-TŰNJ EL!-ordítottam.

2 Nővér rontott be az ajtón. Próbáltak lefogni de nem sikerült. A szellem-mivel csak az lehetett-áthajolt rajtuk. Az arca két centire volt az enyémtől. Még mindig hólyagos volt. Rúgkapálóztam és boxoltam a levegőbe.  Közbe sikítottam.

Még két nővér jött be majd egy orvos. az egy ínjekciót tartva sietett oda, hogy beleszúrhassa a karomba. Sikerrel járt. Lassan minden elmosódott.

-NE! NE..Ne..vigy…vigyék…el..Ő az egyet…egyetlen..aki..se..segíthet..raj..rajtam…-ez volt az utolsó amit hallottam.

 

 

III.Fejezet

 

Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el. De attól függetlenül, hogy nem emlékszem semmire egészen jól éreztem magam. Sőt. Túl jól. Ezt furcsálltam is. Felültem az ágyamon és körül néztem. Egy átlagos szobában találtam magam. A falak sárgák voltak. Csak egy éjjeli szekrény és egy ruhásszekrény terpeszkedett a helyiségben. Na meg az ágy. Felálltam és a ruhásszekrényhez léptem. Kinyitottam majd nem kis meglepetésemre tele volt a saját ruháimmal. Pedig biztos vagyok benne, hogy ez nem ez én szobám. Az éjjeliszekrénybe is bekukkantottam. Ugyanazok a testápolók és különféle kenőcsök sorakoztak benne, mint a régi szekrényemben. Ez furcsa. Most már kételkedtem benne, hogy nem otthon vagyok – e. De hát nem lehetek otthon. hisz a szobámba volt egy kis fésülködő asztal is. Szóval… Az ágyammal szemben egy nagytükör állt. Eddig észre se vettem. Odaálltam a tükör elé és elszörnyedve bámultam azt a látványt, ami elém tárult. A hajam rövidre vágva, a bőröm hófehér – eddig is olyan volt, de most még annál is fehérebb – és a körmeim olyan kicsire voltak vágva, hogy még vakarózni se tudtam. Hol a fenébe vagyok? És miért nézek ki úgy, mint egy zombi? Az ajtóhoz mentem. Kilincs az nem volt rajta. Miért vagyok bezárva ebbe a fura szobába? Miért nincs az ajtón kilincs? Hirtelen bevillant minden. A szellem, amit a suliban láttam. Anya, ahogy elhagyta a házat. A húgom, amikor láttam, hogy kiszalad a kocsi elé. A kórház. Apu elkeseredett, szomorú arca, ahogy azt meséli a nővérnek, hogy Sarah meghalt… és, az a szellem… Amit a kórházban láttam. És, a nővér… Ahogy az elmegyógyintézetet említi apának… Minden egyszerre beugrott és én szédülve huppantam le az ágyra. Most komolyan egy diliházban lennék? A hajamat azért vágták le, mert útban volt nekik? A körmömet is azért vágták le, mert féltek, hogy kárt okozok magamnak? 

Szóval durván egy nap alatt ment tönkre az életem. Hát ez fantasztikus! Most mi a fenét csináljak? Apámat elküldték egy agyturkászhoz, úgyhogy tőle nem számíthatok segítségre… Akkor mégis mi a fenét csináljak? Tehetetlen vagyok. Utálok tehetetlen lenni! Valamit ki kell találnom, hogy kijussak innen… De még is mi a fenét csinálnék azután? Haza menjek? De apu tuti visszaküld, hiába fogom neki mondani, hogy nem vagyok bolond. És amúgy is elég trauma érte szerencsétlent és most én is boldogítom, az amúgy is romba dőlt életét. Komolyan nem tudom, mit tegyek. Egyenlőre itt maradok és felmérem a helyzetemet – ami gondolom nem olyan rózsás. Nagyot sóhajtottam és újra kinyitottam a ruhásszekrényt. Kivettem az egyik farmerom és éreztem rajta, hogy… hogy egyáltalán nincs otthon illata… Vagy újat vettek, ami úgy néz ki mint az enyém vagy pedig jó alaposan kimosták valami olcsó mosóporral. Csalódottan vettem fel, majd kikotortam egy lila blúzt és azt is magamra kaptam. Amibe voltam pizsamát az ágyra tettem.  Na most már csak azt kell kitalálni, hogy hogyan nézhetnék szét az épületben. Hát valószínűleg olyan amilyennek egy diliházat el lehet képzelni. Rácsos ablakok, sötét, hosszú folyosók, emberek, akik valami elmebajjal küszködnek. De én nem tartozom ide!!! Én nem vagyok bolond… Most ezt nem azért mondom, mert lenézem azokat, akiknek baj van az agyukkal, csak… csak nekem nem kéne itt lennem. Én teljesen normális vagyok, csak épp láttam olyan embereket akik nem léteznek. Vagy… meghaltak… Te jó ég! Kit akarok becsapni?... Hát minek hívják ezt, ha nem elmebetegségnek? A francba!

- Jó reggelt, Isabella. – nyitott be egy nő, akit még életemben nem láttam.

- J-jó reggelt… - köszöntem vissza.

- Minden rendben veled? Nem érzel sehol sem fájdalmat? – nézett rám kedvesen, viszont engem ezzel nem tud átvágni.

- Jól vagyok. – bólintottam. A nő egy hosszú ujjú fekete blúzt, egy fekete térdföléig érő szoknyát és egy fekete magas sarkút viselt. Mintha egy temetésről jött volna. Rövid, egyenes szőke haja volt.

- Én leszek a pszichológusod. A nevem Elisabeth Morne. De nevezz csak Lisának. – mosolygott.

- R-rendben. – biccentettem. Remek. Azt hittem legalább itt békén hagynak ezzel az agyturkász dologgal, de miért is lenne másképp.

- Nos – kezdett bele – Úgy hallottam, hogy olyan dolgokat látsz, amiket mások nem. – ohh ez csodálatos! Előre elmondták neki, hogy egy olyan gyerekkel van dolga, aki szellemeket lát. – Úgy gondolom, hogy nem kéne ezzel zaklatni egy darabig, hisz ez itt az első napod, így egy kicsit még kimerült lehetsz. Ezért úgy gondoltam, hogy egyenlőre hagyjuk ezt a témát és beszélgessünk másról. – hm, megértő – Mondjuk a családodról. – elkiabáltam. Szóval erre ment ki a játék. Azt gondolják, hogy lehet, elhanyagolnak és kitalálok ilyen különféle kis barátokat magamnak. És ez elkomolyodott, aminek következtében magamban is és másnak is kárt okozok. Ezért behoztak ide, hogy felállítsanak egy hamis diagnózist. Nem egy ilyen filmet láttam már, ahol a főszereplő igazából teljesen észnél van és mégis bolondnak nyilvánítják. És most én is beleestem ebbe a csapdába. – Milyen a kapcsolatod az édesanyáddal?

- Semmilyen. – semmit ne árulj el neki, csak annyit, amennyit szükséges. Azaz hazudj egy kicsit.

- Ezt hogy érted? – vonta fel a szemöldökét.

- Úgy ahogy mondom. – légy határozott és ne inogj meg, mert ha igen és észreveszi, akkor nem lesz jó vége. Oké most úgy gondolkozok, mintha egy kihallgatáson lennék. Végül is ez nem az?

- Értem. De mégis miért?

-  Elhagyott és nem tudom, hol van.

- Mikor hagyott el? – igen. Úgy érzem magam, mint egy kihallgatáson.

- Nem rég. – mondtam és álltam a nő tekintetét. Gondolom észrevehette, hogy ezekkel ez információkkal nem sokra megy és belőlem nem húz ki többet, ezért témát váltott.

- Volt egy húgod, ugye? – ekkor bólintottam. – Aki meghalt. – hopp ez egy kényes téma. Ráadásul, ha eszembe jut Sarah, akkor eléggé felzaklatom magam. De most nem szabad. Igaz, hogy irtóan hiányzik, de most erősnek kell lennem. Nem bőghetem el magam. Nem szabad… - Sokat jelentett neked, ugye?

- Igen.

- Nagyon sajnálom.

- Maga miért sajnálja? Hisz nem is ismerte. – jó, nyugodj le. Direkt csinálja. Azt akarja, hogy elveszd a fejed. De ezt nem teheted meg.

- Elnézést. Az édesapja mesélte nekem, hogy mielőtt az autóbaleset megtörtént volna, láttad a húgodat, aki akkor már halott volt. Igaz ez? Tényleg láttad? – tagadjam? Nem hiszem, hogy lenne értelme. Viszont, ha nem tagadom, megerősödik a gyanúja, hogy baj van velem.

- Nem, nem igaz. Azért rántottam el a kormányt, mert valamilyen állat átfutott az úton. – mondtam és a nő szemébe néztem. Semmit nem tudtam belőle kiolvasni, csak a kételyt. Nem hisz nekem.

- Értem. – nagyot sóhajtott – Úgy gondolom, az lenne a legjobb, ha most elmondanám. A húga temetésére holnapután kerül sor. – Temetés… Ne, Bella ne bőgd el magad… Nem szabad. – Az Elmegyógyintézet igazgatója megengedte, hogy ott legyél. Az édesapád is ott lesz. El szeretnél menni, ugye?

Bólintottam. El sem hiszem, hogy egy ilyen fiatal lány, mint Sarah… Beharaptam az ajkam és erősen koncentrálnom kellett, hogy hangosan el ne kezdjek zokogni.

Miután feltett pár sulis jellegű kérdést nagy megkönnyebbülésemre lelépett. Hanyatfeküdtem az ágyon és próbáltam elfogadni, ami velem történik. De egyszerűen egy ilyen dologba nem lehet beletörődni! Mi az már, hogy egy lány, aki még egyik nap átlagosan élte az életét a másik nap meg már szellemeket lát és bekerül a bolondokházába?! Ez hihetetlen... Még én is alig hiszem el. Pedig muszáj lesz... 

 Itt is minden túl kórházas. Nem akarok itt lenni... Haza akarok menni és elfelejteni a történteket. Újra Sarah-val akarok lenni és... és apával... És azt szeretném, hogy anya is visszajöjjön... Hiába mondta, hogy nem szeret és, hogy örökbefogadott... Akkor is a régi életemet akarom!!! De ez már lehetetlen. Nem tudnám elfelejteni a történteket... Sarah-t már nem lehet visszahozni, ahogy anyát se és apa régi énjét se. 

Vettem egy mély levegőt és nyugtatni próbáltam magam. Nekem most határozottnak kell lennem. Nem szabad meginognom. Nem szabad gyengének lennem... Minden rendbe fog jönni... Na persze! Ez a legabszurdabb

Oldal: This is my life. (Ez az én életem)
Nagyon jó szórakozást kívánok mindenkineeek!!!! :D - © 2008 - 2024 - akarjooldalislehet.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat